december 1. Első mese

Ez a hét volt a leghidegebb az évben. Miközben mindenkiben elmúlt már az ünnepi hangulat, kidobott karácsonyfák ágain süvített a téli szél. Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Kimentem, mert az éhes állatsereg már hajnalok hajnalán felverné a világ összes lakóját. Szóval kimentem, fogtam a vödröcskémet, teletöltöttem mindenféle finom falattal, és indultam "kecske-racka falvára". 

Mindig mindenkit megszámolok, megnézek, hogy jól érzik-e magukat, jól aludtak-e, és úgy általában szeretem kicsit megnézni, megszeretgetni őket még akkor is, ha már öt perc után megfagyott a lábam a gumicsizmában.

Ahogy számolgattam, láttam, hogy Csipi, az egyik várandós kecskénk sehol sincsen. "Az nem lehet, hogy pont ma, mínusz sok fokban ellik." Ez a gondolat cikázott át az agyamon, miközben mentem az ól felé. Amikor benéztem, ott volt ő, kedves Vienetta. Én még akkora szőrű újszülött kecskét nem láttam. Olyan volt, mint egy kis plüssbaba. Anyukája mellette, olyanok voltak, mintha a legnagyobb melegben a tengerparton sütkéreznének. Igazi kis csoda volt az a kicsi.

Tudni kell, hogy azért az újszülött kecskék sokszor napokig nem jönnek ki az udvarukra, inkább benne melegszenek a szalmában. De Vienetta már másnap hajnali fél 5-kor jött velem szemben a mínusz 8 fokban az anyukájával együtt. Igazi kis életművész, energikus, plüsskecskeként. 

Miközben fogvacogva etettem őket, arra gondoltam, hogy én is kecske akarok lenni, mert akkor tuti sose fáznék, ráadásul ugrani is nagyobbat tudnék :)

Szóval az első mesét így az advent és a tél kezdetén megérdemli az a kis lény, aki azóta már saját maga is anya, és szerintem sose fázik.

december 2. második mese

Egyszer volt, hol nem volt egy napsütötte téli délután. Ezeket a napokat nagyon szeretem, mert már a tavaszt jelzik, érzem, ahogy nyílik ki a világ. Elindultam kifelé, hogy megnézzem a kis csipet csapatot. Addigra már elég sokan voltunk, hiszen az ellési szezon végefelé volt, kis rackák, kis kecskék ugrándoztak kinn vidáman. 

Igazából azt gondoltam, hogy a rackáink közül már mindenki anya, akinél vártuk. Így rendkívül meglepő volt az a nagyon vékony rackabari hang, amit hallottam. Az a tipikus újszülött bárány hang, ami ezer közül is megismerhető. 

Mentem az ól felé, nem értettem a hang forrását, hiszen már nem vártam több kicsit. Amikor odaértem, egy rendkívül pici, de annál élénkebb kis bárány fogadott, aki tele torokból üvöltött. Kellett egy perc, hogy rájöjjek, hogy az egyik anya, akinél nem vártunk most kicsit, mégiscsak dédelgetett egyet. Immár a szalmán állva üvöltött az újdonsült mini rackababa. De tényleg amilyen kicsi volt, olyan erős hangon. Kérdés sem kellett hozzá, ő lett Hiszti. 

Miután sikerült az anyukáját kellő közelségbe juttatnom hozzá, csodás hangja is alábbhagyott. 

Nagyon pici, nagyon formás, nagyon hangos, olyan igazi kis Hiszti lett. A név ma is igaz rá, mert erősen hangot tud adni a nemtetszésének, de most már a termete is hozzá nőtt. (Bár addig még sok komor nap is kellett, de az a következő mese része lesz.)

december 3. harmadik mese

Erre a napra egy olyan mesét hoztam, ami az élniakarásról szól. 

Hiszti története az egyik szívemhez legközelebb álló mese az összes közül. Az az icipici rackabari nagyon gyorsan  aszívünkhöz nőtt. Sokat öllegettük, szeretgettük, tudtuk, hogy ő biztos nálunk marad. Annyira pici volt, annyira törékenynek látszott, és mégis annyi erő, frissesség és élet volt benne, hogy az két báránynak is becsületére válna. 

Hónapok teltek el, szépen cseperedett Hiszti. Már nem volt olyan sokkal kisebb a többinél, úgy tűnt, minden rendben. Aztán nyáron azt vettük észre, hogy minden előzmény nélkül eldől, és nem tud felállni. Ha segítettünk neki, felállt, és ment tovább. Evett-ivott, futkározott, de mégis az ereje kezdett eltűnni. Kivettük a csapatból, kapott szurit, de nem javult. Elkezdett fogyni is. Egyre nehezebben állt fel, és egy őszi napon azt láttuk, hogy már nem maradhat ott, mert egyre hidegebb van, és ha nem tud felállni, nagy baj lehet. Nem is gondolkodtam, bevittem magammal. 

Mások kutyát, macskát tartanak a házban, nekünk egy bárány lett a fürdőszobában. Onnan kezdődött a küzdelem. Nagyon nehezen indultunk el felfelé. Volt egy pont, amikor azt gondoltam, már csak a csoda segíthet. De Hiszti élni akart akkor is, amikor már olyan vékony volt, mint egy vonalzó, és szinte meg sem tudott állni a lábán.

Küzdöttünk hónapokon keresztül, addig ő volt a mi "fürdőszoba szőnyegünk", de sikerült! Annyira élni akart, és mi is annyira szerettük volna, hogy éljen, hogy elindult a javulás szépen lassan napról napra.

Hosszú út volt, de megérte. A mai napig velünk van, és ő az a raci, aki mindig emlékeztet arra, hogy az életért küzdeni kell. (Akkor is, ha néha nem sikerül.)

december 4. negyedik mese

Volt már szó kecskéről és birkáról, de eddig kimaradtak kétlábú barátaink, pedig belőlük is van nálunk néhány.

Na de Manitu csak egy van. Ez a kedves kis kakas egy szép nyári napon egy bokor alatt csipogott. Ott, ahol egyik vadkacsánk türelmesen ült a tojásain. Ahogy elmentem a bokor mellett, először megörültem, hogy végre kelnek a kiskacsák. Persze, kicsit furcsa volt a hang, de annyira jól tudtam, hogy ott egy kacsa ül, hogy eszembe sem jutott, hogy egy csirke csipoghat.

Ahogy ott jöttem-mentem, nem szűnt a csipogás, így kicsit megbontottam a kősáncot, amit a fészek védelmére építette a fészek körül. Benéztem, és mintha egészen közel láttam volna valami kis aprót... gondoltam az egyik kiskacsa. Nyugodtan benyúltam, hogy majd visszateszem kacsamama alá. Valahogy furcsa volt a tapintása is, nemcsak a csipogása. 

Kiemeltem, és egészen apró, fekete kis csirke volt a kezemben. Na igen, egyetlen csirke. "Mit csináljak most vele?" Temészetesen bevittem, ő meg csipogott ezerrel. 2 napig többet volt a kezemben, mint a dobozában, mert kézben legalább lecsendesedett a hangulata. 

Megtanult enni, inni, és egyre kevesebbet igényelte a társaságomat, szépen növögetett is. Egészen addig, amíg kikerülhetett az udvarra. Az egy vicces időszak volt, mert míg a többiek repültek, kotkodácsoltak, a mi kedves Manitunk próbálta felmérni, hová is került.

Aztán megtalálta a helyét és a hangját is újra, és már a repülés is egészen jól megy neki. Esténként, amikor csak tudom, megsimogatom, hiszen ő az egyetlen kacsáknak hitt kakasunk.