december 1. Első mese

Ez a hét volt a leghidegebb az évben. Miközben mindenkiben elmúlt már az ünnepi hangulat, kidobott karácsonyfák ágain süvített a téli szél. Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Kimentem, mert az éhes állatsereg már hajnalok hajnalán felverné a világ összes lakóját. Szóval kimentem, fogtam a vödröcskémet, teletöltöttem mindenféle finom falattal, és indultam "kecske-racka falvára". 

Mindig mindenkit megszámolok, megnézek, hogy jól érzik-e magukat, jól aludtak-e, és úgy általában szeretem kicsit megnézni, megszeretgetni őket még akkor is, ha már öt perc után megfagyott a lábam a gumicsizmában.

Ahogy számolgattam, láttam, hogy Csipi, az egyik várandós kecskénk sehol sincsen. "Az nem lehet, hogy pont ma, mínusz sok fokban ellik." Ez a gondolat cikázott át az agyamon, miközben mentem az ól felé. Amikor benéztem, ott volt ő, kedves Vienetta. Én még akkora szőrű újszülött kecskét nem láttam. Olyan volt, mint egy kis plüssbaba. Anyukája mellette, olyanok voltak, mintha a legnagyobb melegben a tengerparton sütkéreznének. Igazi kis csoda volt az a kicsi.

Tudni kell, hogy azért az újszülött kecskék sokszor napokig nem jönnek ki az udvarukra, inkább benne melegszenek a szalmában. De Vienetta már másnap hajnali fél 5-kor jött velem szemben a mínusz 8 fokban az anyukájával együtt. Igazi kis életművész, energikus, plüsskecskeként. 

Miközben fogvacogva etettem őket, arra gondoltam, hogy én is kecske akarok lenni, mert akkor tuti sose fáznék, ráadásul ugrani is nagyobbat tudnék :)

Szóval az első mesét így az advent és a tél kezdetén megérdemli az a kis lény, aki azóta már saját maga is anya, és szerintem sose fázik.

december 2. második mese

Egyszer volt, hol nem volt egy napsütötte téli délután. Ezeket a napokat nagyon szeretem, mert már a tavaszt jelzik, érzem, ahogy nyílik ki a világ. Elindultam kifelé, hogy megnézzem a kis csipet csapatot. Addigra már elég sokan voltunk, hiszen az ellési szezon végefelé volt, kis rackák, kis kecskék ugrándoztak kinn vidáman. 

Igazából azt gondoltam, hogy a rackáink közül már mindenki anya, akinél vártuk. Így rendkívül meglepő volt az a nagyon vékony rackabari hang, amit hallottam. Az a tipikus újszülött bárány hang, ami ezer közül is megismerhető. 

Mentem az ól felé, nem értettem a hang forrását, hiszen már nem vártam több kicsit. Amikor odaértem, egy rendkívül pici, de annál élénkebb kis bárány fogadott, aki tele torokból üvöltött. Kellett egy perc, hogy rájöjjek, hogy az egyik anya, akinél nem vártunk most kicsit, mégiscsak dédelgetett egyet. Immár a szalmán állva üvöltött az újdonsült mini rackababa. De tényleg amilyen kicsi volt, olyan erős hangon. Kérdés sem kellett hozzá, ő lett Hiszti. 

Miután sikerült az anyukáját kellő közelségbe juttatnom hozzá, csodás hangja is alábbhagyott. 

Nagyon pici, nagyon formás, nagyon hangos, olyan igazi kis Hiszti lett. A név ma is igaz rá, mert erősen hangot tud adni a nemtetszésének, de most már a termete is hozzá nőtt. (Bár addig még sok komor nap is kellett, de az a következő mese része lesz.)

december 3. harmadik mese

Erre a napra egy olyan mesét hoztam, ami az élniakarásról szól. 

Hiszti története az egyik szívemhez legközelebb álló mese az összes közül. Az az icipici rackabari nagyon gyorsan  aszívünkhöz nőtt. Sokat öllegettük, szeretgettük, tudtuk, hogy ő biztos nálunk marad. Annyira pici volt, annyira törékenynek látszott, és mégis annyi erő, frissesség és élet volt benne, hogy az két báránynak is becsületére válna. 

Hónapok teltek el, szépen cseperedett Hiszti. Már nem volt olyan sokkal kisebb a többinél, úgy tűnt, minden rendben. Aztán nyáron azt vettük észre, hogy minden előzmény nélkül eldől, és nem tud felállni. Ha segítettünk neki, felállt, és ment tovább. Evett-ivott, futkározott, de mégis az ereje kezdett eltűnni. Kivettük a csapatból, kapott szurit, de nem javult. Elkezdett fogyni is. Egyre nehezebben állt fel, és egy őszi napon azt láttuk, hogy már nem maradhat ott, mert egyre hidegebb van, és ha nem tud felállni, nagy baj lehet. Nem is gondolkodtam, bevittem magammal. 

Mások kutyát, macskát tartanak a házban, nekünk egy bárány lett a fürdőszobában. Onnan kezdődött a küzdelem. Nagyon nehezen indultunk el felfelé. Volt egy pont, amikor azt gondoltam, már csak a csoda segíthet. De Hiszti élni akart akkor is, amikor már olyan vékony volt, mint egy vonalzó, és szinte meg sem tudott állni a lábán.

Küzdöttünk hónapokon keresztül, addig ő volt a mi "fürdőszoba szőnyegünk", de sikerült! Annyira élni akart, és mi is annyira szerettük volna, hogy éljen, hogy elindult a javulás szépen lassan napról napra.

Hosszú út volt, de megérte. A mai napig velünk van, és ő az a raci, aki mindig emlékeztet arra, hogy az életért küzdeni kell. (Akkor is, ha néha nem sikerül.)

december 4. negyedik mese

Volt már szó kecskéről és birkáról, de eddig kimaradtak kétlábú barátaink, pedig belőlük is van nálunk néhány.

Na de Manitu csak egy van. Ez a kedves kis kakas egy szép nyári napon egy bokor alatt csipogott. Ott, ahol egyik vadkacsánk türelmesen ült a tojásain. Ahogy elmentem a bokor mellett, először megörültem, hogy végre kelnek a kiskacsák. Persze, kicsit furcsa volt a hang, de annyira jól tudtam, hogy ott egy kacsa ül, hogy eszembe sem jutott, hogy egy csirke csipoghat.

Ahogy ott jöttem-mentem, nem szűnt a csipogás, így kicsit megbontottam a kősáncot, amit a fészek védelmére építette a fészek körül. Benéztem, és mintha egészen közel láttam volna valami kis aprót... gondoltam az egyik kiskacsa. Nyugodtan benyúltam, hogy majd visszateszem kacsamama alá. Valahogy furcsa volt a tapintása is, nemcsak a csipogása. 

Kiemeltem, és egészen apró, fekete kis csirke volt a kezemben. Na igen, egyetlen csirke. "Mit csináljak most vele?" Temészetesen bevittem, ő meg csipogott ezerrel. 2 napig többet volt a kezemben, mint a dobozában, mert kézben legalább lecsendesedett a hangulata. 

Megtanult enni, inni, és egyre kevesebbet igényelte a társaságomat, szépen növögetett is. Egészen addig, amíg kikerülhetett az udvarra. Az egy vicces időszak volt, mert míg a többiek repültek, kotkodácsoltak, a mi kedves Manitunk próbálta felmérni, hová is került.

Aztán megtalálta a helyét és a hangját is újra, és már a repülés is egészen jól megy neki. Esténként, amikor csak tudom, megsimogatom, hiszen ő az egyetlen kacsáknak hitt kakasunk.

december 5. ötödik mese

Mikulás kapcsán most arról szóljon mese, ahol és amikor minden elkezdődött.

Sok évvel ezelőtt egy illetve több hideg téli napon költöztünk ide vissza. Furcsa volt előtte arra gondolni,  hogy újra ott fogok élni, azon a környéken, ahonnan az életem elindult. Idegesen, várakozással és félelemmel teli költözés volt. 

Bár talán a "fogadóbizottság" volt az, ami megpecsélte a sorsunk, és elindított azon az úton, amin most járunk. Na igen, a fogadóbizottság. Hulla fáradtan, elgyötörten az út után beléptünk a házba, és az ajtón belül szembe találtuk magunkat egy lóval, pontosabban egy pónival. Hozzáteszem, akkor az arcomra volt írva, hogy ez most nem feltétlenül az az ajándék, amire vágytam. Akkor és ott egy forró tea, kávé, süti valahogy jobban esett volna.

Ráadásul akkor még azt sem tudtam, hogy most vele mit csináljak, hogyan gondoskodjak róla én, aki tartok a lovaktól és félek a sötétben. De ott volt Baba, és meg kellett oldani, fel kellett nőni a feladathoz. Szerintem ő indított el mindent. Utána egyre többen lettünk, és már nem félek a sötétben, bár azért a lovaktól még tartok egy kicsit.

Évekig velünk volt, pedig sajnos betegen kaptuk, amit az ajándékozó sem tudott. Idén kellett elbúcsúznunk tőle, és az nagyon nagy fájdalom volt, hiszen valahol ő volt az a "fogadóbizottság", aki miatt elindult minden, és aki miatt most már a CsendTanya is van.

december 6. hatodik mese

Sose szerettem a macskákat. Valahogy zsigerből bennem volt, hogy nem. Azok a tipikus sztereotípiák kutyásként, hogy a macska nem olyan hűséges, mint a kutya, a macska igazi számító kis lény...Aztán megérkezett az életünkbe Sici. Egy icipici cicalány, akit az anyacica elég korán magára hagyott. Én meg, aki az életet mindennél előbbre valónak tartom, nem tudtam megállni, hogy ne ápolgassam, etetgessem, szeretgessem... Aztán valahogy egyre közelebb került a szívemhez. Ahogy rám nézett azokkal a hatalmas kiscica szemeivel, minden gondom, bajom elszállt. Persze volt egy kutyánk, aki nem macskák között szocializálódott, így hónapokig azzal telt az idő, hogy őket összeszoktassam. Eközben azt vette, hogy már nem utálom a cicákat. 

Így Sici bekerült a házba a kutyánk mellé. Eközben lett még egy kutya, akivel már együtt nevelkedtek fel. Méghogy nincs kutya-macska barátság, de igenis van. Gombóc és Sici annyit játszottak együtt, annyiszor aludtak el összebújva, hogy azt megszámolni sem lehet. Gombóc már kimondottan szereti a macskákat, de erről majd később.

Szóval Sici bekerült a házba, természetesen azóta is benn él velünk. Ő szerettette meg velem ezt a különleges állatfajt, akik igenis hűségesek, nem számító lények, és mindnek külön személyisége van. Emellett egy falusi/tanyasi részen nagyon fontosak is, hiszen ahol állat van, ott patkány, egér is kerül. Természetesen azóta Sici mellett vannak még cicáink, akik bearanyozzák a mindennapjainkat. Amikor rossz kedvem van, odajönnek, feljönnek a kezembe, és dorombolnak, rögtön érzem, hogy gyógyul a lelkem.

De Sici nem csak azt érte el, hogy meglássam, hogy a macskák milyenek, hanem azt is elősegítette, hogy rájöjjek, rosszak ezek a sztereotípiák az állatokról, hiszen köztük is van nagyon sokféle személyiség. Sokfélék ugyanúgy, mint mi, és pont ezért lehet őket nagyon szeretni és tisztelni.

december 7. hetedik mese

Egyszer egy szikrázó napsütéses februári napon az udvarra kilépve éles mekegés fogadott. Ez ellési szezonban nem jelent jót, így rohantam hátra, mint akit puskából lőttek ki.

Ahogy kiértem, látom az egyik anyám fekszik mozdulatlanul. Rohantam oda, hogy Cappuccino, mi van veled? Ekkor felemelte a fejét, de látszott, hogy nem igazán van jól. Ez lett életem eddig egyetlen nehezebb ellésének a végigasszisztálása. Szegénykém nem igazán volt jól (bár azóta rájöttem, hogy ő egyébként is egy hisztisebb kecske, aki imádja eljátszani a hattyú halálát). De ott és akkor megijedtem. 

Szerencsére akadt tapasztaltabb segítőm, aki jött, segített, nyugtatott engem.  

Nagyjából 1 óra telhetett el, mire megszületett Bella. Ilyen cuki, szürkés-barnás kislányt én még nem láttam. Gyönyörű, nagy szemekkel és irdatlanul hosszú lábakkal. Még alig jutott ki az anyukája hasából már pattant is (volna) fel, ezt a lábai még nem bírták, és akkorát puffant, mintha legalább négyszer ekkora lett volna. Hosszú lábú, de nagyon pici volt. 
Próbáltam Cappuccinot odahozni hozzá, de sajnos az anyai ösztönök ott még teljesen hiányoztak belőle. 

Ilyenkor több lehetőség van, én hirtelen gondolatból felkaptam, és bevittem ezt a cuki kecskelányt. Benn nevelkedett, naponta sokszor kapta cumisüvegből a tejet. Először harcolni kellett, hogy megigya így, de aztán egészen 7 hónapos koráig elvárta, hogy így kapjon enni.

Bella igazi szívem csücske kecske lett a hónapok folyamán. Jó volt látni, ahogy napról napra nő, erősödik. Pár hetes korában megnyugodtam, hogy most már biztos velünk marad. Addigra mertem elhinni, hogy sikerült azt az icipici hosszú lábú, de energiabomba kecskét életben tartani.

december 8. nyolcadik mese

Ez a mese is Belláról szól, a kicsi, hosszú lábú kecskéről. Sokáig volt benn velünk, olyan lett, mint egy kutya, és imádta a kutyáinkat. 

Aztán eljött az idő, ki kellett mennie. Na, ha ismertek elkényeztetett gyereket, ő pontosan az volt. Nem is tudtam kitenni a csapatba, el se tudtam képzelni, hogy ő hogyan vívná ki magának a helyet a rangsorban. Külön helyet kapott (később ezen osztozott például Hisztivel is). Na igen, kapott külön helyet, de közben övé volt az udvar a ház előtt, így mindig tudtam figyelni. Viszont amint kiléptem a házból, szaladt oda, amikor elmentem, gyakran volt a kerítésnél. 

Éjszakára viszont be kellett mennie a helyére, ahol pontosan úgy sírt, mint egy gyermek, amikor magára hagytam. Pedig egészen jó "esti rutint" alakítottunk ki, énekeltem neki a Bóbitát, és közben itta a tejet a cumisüvegből. Aztán lassan, de biztosan ő is nyugodtabb lett, a cumisüveg is elmaradt, lett egyre több társa, de még most több mint egy évvel később is, ha éneklem neki a Bóbitát, jön, és szinte látom, ahogy emlékszik azokra a napokra, Bella baba.

december 9. kilencedik mese

Mai mesém nem az állatokról szól, ez a mese a lélek erejéről és az útról íródik. Az idei év nagyon nehéz volt nekem lelkileg. Nagyon sokszor voltam mélyponton, amire nem volt igazi okom, hiszen nem történt semmi nagy tragédia, csak úgy általában olyan kilátástalan, szürke lett időnként minden. Úgy éreztem sokszor, hiába küzdök, a világ összeesküdött ellenem. 

Sokáig próbáltam belőle tartósan visszazökkenni a magam kis nyugodt, harmonikus gondolat- és érzelemvilágába, de nem sikerült. Azt láttam, akármerre próbálok lépni, falakba ütközöm. Sőt, sokszor valóban beleütköztem, mert az állatok etetése közben ütöttem-vertem magam.

Eközben azt éreztem, hogy valahogy bennem van a megoldás, már ott van előttem az út, de mintha egy láthatatlan kapu lett volna előtte, képtelen voltam rálépni. Vakon puhatolóztam, és újra és újra elestem. Akiben már volt ilyen érzés, az tudja, hogy ez nagyon elkeserítő tud lenni. Én is egyre letargikusabb voltam, sokszor voltam ideges, egyre könnyebben elveszítettem a hidegvérem.

Aztán egy napon úgy keltem, mintha valaki a kezembe adta volna a kulcsot, ami a bátorság volt, és megmertem azt lépni, amit hónapok óta toltam, terveztem, átgondoltam, számolgattam.... szóval amin hónapok óta folyamatosan kattogott az agyam. Ehhez az is kellett, hogy végre rájöjjek, hogy tényleg az út a lényeg, és nem a cél. (Eddig hajlamos voltam sokszor csak a célt látni, és közben nem figyelni az utat. Bár mindig megláttam az apró szépségeket, de az álmaim mindig a célok voltak.) Most láttam meg, hogy mi a különbség, hogy bár pontosan tudom, mi a cél, ami persze még sokszor fog változni, de most már az odavezető útra jobban figyelek.

Ez a lépés kellett ahhoz, hogy végre úgy tudjak felkelni minden nap, hogy ez egy jó nap, és hogy megvan, miért érdemes csinálni.

10. nap tizedik mese

11.nap tizenegyedik mese

Mára egy szomorú mesét hoztam. Karcsika meséjét. Karcsika egy nagyon cuki kis minnesotai kan malacka volt. Amikor elhoztuk akkora volt, mint egy jól belakott cica. Édes, félős kis négylábú. Amint megérkezett az udvarra, rögtön a legnagyobb "lányunkkal" szeretett volna összebarátkozni. A csapatunk nagy örömmel fogadta őt, bár először nézték, hogy mit szeretne tőlük ez a macska méretű fiúcska. 

Karcsika lassanként teljesen feloldódott a többiekkel és  velünk szemben is. Jött, örült, ha kap egy kis simit, a finom falatokkal meg teljesen le lehetett kenyerezni. Öröm volt nézni, ahogy vidáman éli mindennapjait. Túr vidáman, ökörködik, eszik, iszik, gyarapodik. Lassan már elérte a kisebb kutya méretet, szóval a fiúcska már kezdett legénnyé válni.

Bevallom, nagyon megszeretettem őt. Imádtam kiabálni a világba, hogy Karcsiiiii, mit csinálsz? 

Aztán egy reggel, ahogy kimentem, a megszokott játék helyett, a bála tövében feküdt. Odamentem, megsimogattam, de nem kelt fel, csak a füleit mozgatta. Láttam, hogy nagy baj van. 

Innentől már a történet szomorú, mert hiába a gyógyszer, a szeretgetés, a gondoskodás, Karcsika pár nap múlva felment tőlünk a felhők közé. Nagyon fájt, és nagyon tehetetlen voltam, mert senki nem tudta, mi lett a baj, mi történt vele ilyen hirtelen.

Nehéz elveszíteni egy állatot, mert nagyon közel tudnak kerülni az emberhez, és nyomot hagynak bennünk maguk után. De az állattartással ez is együtt jár, és ezt is el kell tudni fogadni akármilyen kedves lény is volt.

12.nap tizenkettedik mese

Mára egy olyan mesét hoztam, ami nem egyetlen állatról szól, hanem a birkanyírásról.

Na szóval, aki rackát tart, az tudja, hogy évente egyszer nyírni kell őket. A nyírás természetesen nem fáj nekik, és utána rendkívül viccesen néznek ki, és a nagy meleget könnyebben viselik.

Amikor elkezdtük tartani őket, akkor nekem még minden újdonság volt. A birkanyírás előtt már este alig tudtam elaludni, a gyomrom reggel is a torkomban volt, hogy jaj, csak minden rendben legyen. Szóval számomra az első (két) alkalom igazi stressz volt.

Van egy áldott jó birkanyíró bácsink, aki jön, és ollóval csodásan megnyírja őket. Az állatok is érzik, hogy jó kezekben vannak, mert a legtöbben nagyon nyugodtan viselik az egész procedúrát.

Bár nincs sok racink, de ez egy egész napos program. Reggel szépen berekesztjük kisebb helyre az állatokat, hogy könnyen és stresszmentesebben lehessen őket megfogni. Mindig egy kisebbel kezdünk, de utána a nagy kos következik, hogy legyünk rajta túl, mert azért ő nagy, erős, és az elején még mindenkiben több energia van, mint a végén. 

Mindig én fogom meg őket, mert engem ismernek, és csak utána kell segítség, hogy kivigyük őket a nyíróasztalra. Az egész olyan, mint egy masszázsasztal, szépen fekszik a birka, majd megfordítjuk, amikor itt az ideje. Szóval teljes kiszolgálást kap. 

Amikor teljesen kész az új séró, és a pedikűr is megvolt, mehet ki a szokott helyére. Mi meg birkánként pihenünk kicsit, mert olyankor már igencsak meleg van mostanában.

A kicsiket is meg szoktuk nyírni, mert különben nyár közepén már túl nagy lenne rajtuk a gyapjú, és nagyon melegítené őket. Ez azért vicces, mert a frissen nyírt anya és kicsi, nehezen talál egymásra, messziről méregetik egymást, van egy kis sírás, de aztán szépen helyreáll a rend.

Az idei évben különösen jó volt ez a birkanyírós nap. Minden jól sikerült, közben jót ettünk, ittunk, beszélgettünk. Kicsit olyan volt, mintha időutazáson vettünk volna részt. Minden lelassult és nyugodt volt, mindenki tette a dolgát, senki nem sietett, nem kapkodott. Csak a nyugalom és a jól végzett munka öröme kísért minket.

13. nap tizenharmadik mese

Miért tartunk állatokat?!

Sokan nem értik, hogy ha egyszer tanár vagyok, miért tartok állatokat, miért dolgozom velük. Egy ideig úgy éreztem, hogy bánt, hogy hülyének néznek. Volt, amikor próbáltam megmagyarázni, aztán rájöttem, hogy minek magyarázkodjak. Már nem teszem.

Senkinek semmi köze hozzá, mit miért csinálok. Egy dolog viszont biztos, amikor egy szellemileg nagyon fáradt napon, felveszem a gumicsizmát, és kimegyek hozzájuk, az felér egy pszichológussal. Megsimogatom őket, megszeretgetem őket, odajönnek, szeretgetnek ők is, és hirtelen az egész világ rendben van, mert csak ők vannak és én. Mindent kizárok ilyenkor, nincs anyagi világ, nincsenek emberi gonoszságok, nincs gond, csak ők vannak, és én.

Tehát, hogy miért tartom őket, miért gondoskodom róluk? Mert ők többet adnak nekem, sokkal többet. Az a pillanat, amikor odajön simiért, amikor megszületik egy gida, kikel egy kiscsirke, beviszed a tojást minden nap, ott a friss tej, készíted belőle a túrót, na ezek azok a dolgok, amik miatt megéri.

Mert nem minden az anyagiakról szól, nem minden  a pénz, és nagyon nem mindegy, hogy mivel veszed magad körül. Azt hiszem, én ezért csinálom.

14.nap tizennegyedik mese

Érdekes, hogy az ember életére mennyire kihat, ahogy gyermekként felnő, amikkel akkor találkozik. Van rólam egy kép, amin még egészen kicsi vagyok, és kismalacok hátára hajtom a fejem. Sokáig csak mosolyogtam ezen a képen. Nem gondoltam volna, hogy egyszer felnőttként is hasonló élményekben lesz részem.

Aztán telt az idő, és lettek nálunk malacok. Sose féltem tőlük, imádom, hogy okosak, tanulékonyak és nagyon érzik, hogy ki szereti őket. Amikor nálunk is lett egy koca, akkor először azon gondolkodtam, hogy ez biztos jó döntés volt-e. Kicsit vad volt, nem az a kezes, kedves állat, de nem is akart engem megenni az árpa helyett. Inkább csak félt. Aztán lassan megszoktuk egymást. Ő egy vietnámi koca volt, aki már malacokkal a hasában érkezett hozzánk. 

Csodás volt végig nézni, ahogy készül a fialásra, készíti a fészkét. Igen, ők fészket készítenek, amibe minden elérhető dolgot belehordanak (még a slagot is megpróbálták nálunk). Olyan nagyot csinált, hogy teljesen eltűnt benne. Vicces volt, ahogy reggelente bújt elő a rengeteg szalma, széna, ágacska közül, és rázta le magáról a takaróját.

Aztán meglettek a kicsik. Malacok között nőttem fel, de azok "rendes" malacok voltak, amik hatalmasra nőnek. Ott a kicsik is általában szép nagyok voltak. Ezek a kicsik, akik itt világra jöttek, akkorák voltak kb mint egy 2 hónapos kiscica. Icipicik, fürgék, életrevalók. Az övéké lett az egész belső udvar, szaladgálhattak kedvükre. 

Imádtam, ahogy a kapun belépve a malacok jönnek elém. Ahogy puncsolnak a kajáért. Bár nem dőltem úgy rájuk, mint gyermekkoromban, de rájöttem, hogy még mindig az egyik legkedvesebb állataim ők.

15.nap tizenötödik mese

Még nem volt szó a libákról. Na ők tudnak nagyon veszedelmesek lenni. Annyiszor egy állatunk elől sem húztam el a fenekemet, mint a gúnárunktól. Ő egy nagyon vérmes fenevad, főleg tavasszal és ősszel.

Szóval van nekünk egy libapárunk, akik már igazi matuzsálemek. Pontosan nem tudjuk, mennyi idősek, de nagyjából 10 évesek lehetnek. Ők is a fogadóbizottsághoz tartoztak, akik már az udvaron várták, hogy mi ideköltözzünk.

Szerintem a világ legjobb házőrzője, illetve riasztója a liba. Ha bárki elmegy a kapu környékén, ők akkora gágogást tudnak csapni, hogy az jobb, mint a csengő. Szoktam is néha mondani, hogy jött valaki, mert "ugatnak a libák".

A gúnárral már volt némi összetűzésem, volt miatta ökölnyi kék folt a lábamon, de a fejemet is megkóstolta már. Szóval a "Szürke" eléggé agresszív tud lenni. Nem tagadom, volt, hogy én voltam a gyorsabb, és a nyakánál fogva tanítottam repülni. Ettől függetlenül a következő adandó alkalommal ugyanúgy belém csípett.

Ő nem szalad utánam, nem kerget, de ha elég közel vagyok, próbálja megmutatni még mindig, hogy ő az erősebb.

Volt, amikor ez már kimondottan frusztrált. Nehogy már féljek egy libától, amikor a kostól, baktól nem. Aztán telt az idő, és megszoktuk egymást. Inkább már csak erőfitogtatás zajlik köztünk. Ő már nem csíp belém, és én sem reptetem a nyakánál fogva. Csak hanghatásokkal próbáljuk legyűrni a másikat.

Szóval eme vérmes gúnárunk is az életünk része lett, elfogadom őt úgy, ahogy van, kicsit vérmesen, kicsit kelekótyán, mert azok közé tartozik, akik végelgyengülésig (tehát még 10-20 évig) velünk lesznek.